Az élvezet hangja: mely országokban nem udvariatlanság evés közben zajt csapni?

Japánban a ramen tészta szürcsölése nem csak megengedett, hanem elvárás is. Ez egyrészt az étel iránti elismerés kifejezése, másrészt praktikus technika: a tésztával együtt beszívott levegővel a leves kissé lehűl, és az aromák felerősödnek.

A hangot, amely távolról sem zavaró, a visszafogott lelkesedés jeleként értelmezik. Egy vendégekkel teli ramen-ya-ban a ritmikus szürcsölés szimfóniája kollektív elégedettségként hangzik. Csendben enni ott ritkább lenne, mint zajban enni.

Kína számos régiójában az étkezés hangjai, az utolsó korty tea, a húsleves morajlása, a pálcikák csattogása tálaláskor az étkezés természetes részei. Nem zavarni akarnak, hanem megosztani.

Zajt csapni annyi, mint részt venni a társadalmi aktusban: ünnepelni, hogy van étel, társaság és bőség. A teljes csend ezzel szemben erőltetettnek tűnhet, a távolságtartás vagy az ünnepélyesség gesztusának, amely nem illik az asztalhoz.

Indiában az evés is hangzik. A gesztus és a zaj összekeveredik: az ujjak belesüllyednek a rizsbe, összekeverednek a curryvel, és a lágy csobbanásban nem csak az ételt halljuk. Ez egy módja annak, hogy érezzük, hogy a testünk részévé tegyük. A thali és a rozsdamentes acélpoharak fémes hangja, az asztal túloldalán hallható hangok, a mormogás, amely minden egyes falatot kísér: ott az élvezet hallatszik.

Még a teának is megvan a maga zaja. Egyes utcai bódékban a chai-t kis cserépedényekben szolgálják fel, amelyeket, amikor befejezték, a földre dobnak és gond nélkül összetörnek. Ez a puffanás jelzi a szünet végét, egy apró rituálé, amely a mindennapi élethez tartozik. Távol áll attól a csendtől, amellyel Londonban egy csésze teát megisznak.

Sok arab országban az asztalnál a csend kényelmetlen lehet. Az evés közösségi, zajos és nagylelkű aktus: beszélgetés, nevetés, hangos kommentálás az ételről, és a vendég sürgetése, hogy ismételje meg. A vendégszeretet (szó szerint) zeng. Az arab asztal nyüzsgése nem rendetlenség, hanem ünneplés; annak hallható jele, hogy az étel betölti legősibb funkcióját: összehozza az embereket.

És nem csak a korty vagy a falat hangja: egyes kultúrákban még a test hangjai is részei az evés aktusának. Nincs olyan ország, ahol a böfögés hivatalosan "udvarias" lenne, de vannak helyek, ahol nem sértő, ha természetesen történik. Azokban a kultúrákban, ahol az ételnek közösségi és bőséges értéke van (vidéki Kína, India, Közel-Kelet), a testet nem választják el az evés aktusától: amit itt elfojtanak, ott az étvágy őszinte válaszaként értelmezhető.

Az ételek hangja egy nyelv, és minden kultúra a maga módján értelmezi. Ahol egyesek az illem hiányát hallják, mások a hálát érzékelik. Japánban vagy Kínában egy korty lehet a "tetszik" kifejezése. Spanyolországban ugyanez a gesztus több oldalpillantást is kiváltana. Végső soron nem az a kérdés, hogy jól vagy rosszul csináljuk-e, hanem az, hogy megértsük, hogy minden asztalnak, minden kultúrának megvan a maga nyelve. És az önöknél mennyiben jelenti a csend evés vagy ivás közben a jó modor szinonimáját?